Tudod magad szeretni úgy, ahogy vagy?

Bárki bármit mond, egy nőnek igenis kihívást jelent, ha megváltozik a teste. Persze, attól függ, hogy mekkorát változik, az enyém konkrétan 15 kilót. Évekig tartott, mire elfogadtam, de végül sikerült. Elmesélem a történetét.

Az első gyerekem születése után, hipp-hopp, pár hónap alatt visszanyertem a lánykori alakomat. Azt nem állítom, hogy nem kellett semmit sem tennem érte, mert dehogyis nem: tornázgattam otthon, amennyit a baba és szoptatás mellett lehetett, hogy ismét feszes legyen a hasam (szerencsém volt, az lett), és a táplálkozásomra is nagyon odafigyeltem. Mire a lányom egyéves lett, kompromisszumok nélkül tudtam hordani a terhesség előtti, 55 kilós önmagamra optimalizált ruháimat.

Nem sokkal később megszületett a második gyerekem is, és kezdődött minden elölről: a diéta, a megválogatott alapanyagok, visszafogott mennyiségek, a tornázgatás. És nem történt semmi.

Elkezdtem intenzívebben mozogni, és még szigorúbban diétázni. Amíg a gyerekek délután aludtak, én jól kiugráltam-kiizzadtam magam, és hónapokig alig ettem, mire végre visszatért a „versenysúlyom”. De csak mutatóba: amint visszaálltam a normál táplálkozásra, pár hónap alatt visszajött minden leadott kiló, meg még egy kicsi, a biztonság kedvéért.

Így ment ez évekig. Vagy fogyókúráztam, vagy híztam, a súlyom pedig 10-15 kilót is ingadozott. Eleinte nem voltam hajlandó nagyobb méretű ruhákat sem vásárolni, minek arra a kis időre? Ha nem férek bele a ruháimba, legalább nem eszem annyit. Logikus, nem?

Közben pedig szörnyen éreztem magam. Nem elég, hogy „kövér” voltam, még a ruháimban is borzasztóan néztem ki. Vagy éheztem, vagy ettem, de furdalt közben a lelkiismeret, vagy a kalóriákat számolgattam fejben: ha ezt a vajas kiflit most megeszem, akkor ma már csak egy kávé fér bele. Tiszta agyrém.

És akkor egyszer csak minden megváltozott. Az történt, hogy a gyerekek ovisok lettek, én pedig visszamentem dolgozni, amit egy nő természetesen ruhavásárlással ünnepel meg. Vagyis dehogy ünnepel, hanem egyszerűen muszáj volt beszerezni pár külvilág-kompatibilis, business-casual öltözéket.

Vásárlás előtt megbeszéltem magammal, hogy nem, nem kell erőltetni a 36-38-as méretet, mert semmivel sem leszek beljebb, ha nem tudom hordani. Úgysem fogyok bele, viszont a jelenlegi testemre valamit fel kell venni, ha be kell járnom dolgozni, és az akkor már nézzen ki jól rajtam!

Álltam a ruhaüzletben a tükör előtt a negyvenes méretű ruhában, fordultam egyet-kettőt, és akkor jutott el az agyamig, hogy úristen, milyen jól nézek ki! Oké, ez most nagyképűen hangzott, de a valóság az, hogy hetven kiló vagyok, de a sok tornázás hatására az a hetven kiló izmos, egészséges, egyben van, és ez látszott. És, hogy legalább az arcom kinézzen valahogy, mindennap sminkeltem, a hajam is mindig normálisan állt – csak hát én ezt addig szomorú kompenzációnak éreztem. Akkor és ott viszont egy szép, ápolt, csinos, kora-középkorú nő nézett vissza rám a tükörből.

Az idegen ruha miatt képes voltam kívülről szemlélni magamat, és ez, abban a pillanatban felért egy megvilágosodással. Vajon miért is kellene negyven évesen, feleségként, és két gyerek anyukájaként úgy kinéznem, mint huszonéves koromban? Kinek akarok tetszeni? A férjemnek? Ő sosem panaszkodott, sőt! A gyerekeimnek? Ők sem adták semmi jelét, hogy ne úgy lennék nekik tökéletes, ahogy vagyok. Magamnak? Nos, ha jobban megnézem, tetszem magamnak, és ezen én lepődtem meg a legjobban. Idegeneknek? Ugyan már! Habár, miért is ne tetszenék?

Hát így történt, hogy elfogadtam a saját „új” testemet. Ami messze nem jelenti azt, hogy bármit megeszem, mert a túlsúly szép, vagy lehet a kanapén tespedni, mert a mozgás az olimpikonoknak való, egyáltalán nem. Hanem azt jelenti, hogy jól érzem magam a bőrömben és a ruháimban, és egy pillanatig sem gondolom már, hogy szebb, vagy boldogabb lennék 55 kilósan.

Neked van hasonló történeted?

 


Kisminta igénylés
x

Kisminta igénylés

Kérjük, minden mezőt töltsön ki, hogy a mintát el tudjuk küldeni Önnek!

 Adataim marketing célokra felhasználhatóak. Részletek

Vásárlás