Nem te tehetsz a striáidról!
Sosem fogom elfelejteni azt a napot: egyik reggel lélekszakadva robbant be a gimnáziumi osztálytermünk ajtaján a barátnőm, és harsogta a hírt: Úristen, a Dudi kirepedt! Mi értetlenkedve néztünk rá, mi van? Mi az, hogy kirepedt? Az emberek nem szoktak csak úgy kirepedni!
Aztán, testnevelésóra előtt fellebbent a fátyol a titokról, Dudi (aki egyébként láthatóan kiváló egészségnek örvendett) az öltözőben megmutatta a lányoknak a „repedését”, striák keletkeztek a csípőjén. Nem bírták a kötőszövetei a kamaszkorral járó hirtelen súlyváltozást, ami egyébként nem is volt annyira extrém, csak hát Dudi nem tartozott a szerencsések közé.
Azóta sok év eltelt, de a gimnáziumi társaság többé-kevésbé együtt maradt, és ma már persze egyáltalán nem csodálkozunk a striákon, inkább azon, ha valakinek még nincs. Pedig még korántsem járunk a matróna korban, sőt, (bizonyos határokon belül) mindent megteszünk azért, hogy jól nézzünk ki. Spórolunk a kalóriákkal, járunk sportolni, már amikor az időnk engedi, igyekszünk egészségesen élni, és nagy gondot fordítunk a bőrápolásra is.
Vannak köztünk szerencsések, akiknek sokáig semmi oda nem illő nem volt a márványsima bőrén. Sem a csípőjén, sem a belsőcombján: sehol. És volt, akinek viszonylag korán megjelentek a csíkok, amiket rend szerint jól meg is figyeltünk egymáson a nagy balatoni nyaralások alkalmával. Persze hamar észrevettük a törvényszerűséget: a gyors fogyás eredményét például csak addig irigyeltük tiszta szívből, amíg bikinire nem vetkőzött az illető, mert akkor rögtön feltűnt a dolog hátulütője.
A hízást soha, egyetlen pillanatig sem irigyeltük természetesen.
Aztán egyszer csak, szépen, sorban elkezdtünk gyerekeket szülni. A közös balatonozások persze nem szűntek meg, még évekig együtt járt a csapat, csak legfeljebb minden évben volt köztünk egy-két pocakos, és évről évre egyre több gyerek hempergett, vagy játszott körülöttünk.
Akkoriban már nem számítottak a régi, elhalványult, gyöngyházszínű csíkok a csípőn. Akkortól már csak az számított: bikiniképes maradt-e a hasunk a terhesség után, vagy sem. Mert hát, lássuk be, terhesen nem lehet megúszni a jelentős súlyváltozást, de legalább is a has bőrének az extrém megnyúlását.
Van, akinek nagyon is ott maradt a terhesség nyoma és van, akinek gyakorlatilag semmi sem látszik a hasán. Ez utóbbi barátnőnk bármikor végiglejthet a plázson bikiniben, senki sem mondaná meg róla, hogy hat gyereket szült. Nem elírás, tényleg hatot.
És van, akinek egyetlen gyermeke született, mégis látszanak a hasán csíkok, még mindig, évekkel később is. Ez van, nem tehetünk róla, alkati kérdés. Amit tehetünk, az a gondos bőrápolás, halványítás mellett az, hogy megbarátkozunk a striáinkkal. Úgy szeretjük a testünket, ahogy van, hiszen a miénk.
A boldogságunk pedig annál azért sokkal értékesebb dolog, hogy holmi kötőszöveti gyengeségtől tegyük függővé, ami egyébként a legrosszabb esetben is csak kozmetikai probléma, egyébként pedig semmiben sem akadályoz. Legfeljebb egy okkal több, hogy esténként megkérjük a hapsinkat, hogy masszírozzon meg Bio-Oillal: „Ugye, drágám, segítesz bársonyossá tenni a bőrömet, és különben is, milyen illatos ez az olaj?”
Nem valószínű, hogy tiltakozni fog.