Jó néhány hónappal ezelőtt elhatároztam, hogy életmódot váltok, ami, ha a szívemre teszem a kezem, csak a fogyókúrám mellékterméke, szükséges rossznak gondolt velejárója volt. Az edzőm ugyanis felvilágosított: olyan nincs, hogy fogyókúra, mert amint abbahagyom, rögtön vissza is hízom a nagy keservesen leadott kilókat. Cserében viszont, ha a jól átgondolt életmódváltást választom, megígéri, hogy nem fog fájni, és az eredmény is tartós lesz.
Eleinte persze némi fenntartásokkal fogadtam az elméletét, sőt, lépten-nyomon azzal tréfálkoztam, hogy életmódot váltottam, de csak addig tart, amíg fogyókúrázom. Csakhogy eltelt sok-sok hónap, és nem így lett, nem állt vissza semmi. Ugyanakkor az sem igaz, hogy azóta is tartom magam hősiesen, mert egyáltalán nincs szükség többé semmiféle „tartásra”, vagy erőfeszítésre. Én már így élek, mert szeretek így élni. És: tádámm, jelenleg tíz kiló mínusznál járok, tele vagyok energiával, és az élet szép.
Az életmódváltásom alapelveit pár hónappal ezelőtt megosztottam veletek, most pedig a gyakorlatról, és az eredményekről fogok mesélni.
Természetesen nem ok nélkül határoztam el, hogy változtatni fogok. Lehet, hogy csak tél volt, hideg és sötét, de egyáltalán nem éreztem jól magam a bőrömben. Egészséges voltam ugyan, de öregnek, fásultnak, rosszkedvűnek, energiátlannak éreztem magam. Leginkább öregnek, és lestrapáltnak, itt fájt, ott fájt, pedig erre azért még bőven ráértem volna 20-30 év múlva is, nem pedig a negyvenes éveim elején.
Akkoriban a sportot heti egy pilates óra jelentette, amit magamban csak lustatornának hívtam. A pilates egy nagyon kifinomult, de intenzívnek semmiképp sem nevezhető mozgásforma, ami nagyon-nagyon jót tesz a testnek és a léleknek. Nem egy hetven év feletti hölgy is jár az órákra, és erősebbek, ruganyosabbak, mint sok harmincéves.
Fogyni viszont nem lehet tőle, ezért konzultáltam a pilates oktatómmal, aki azt javasolta, hogy próbáljak ki más óratípusokat is, én pedig megfogadtam a tanácsát. Nem utolsósorban azért, mert bíztam benne, Bea ugyanis egy korombeli, szintén kétgyermekes anyuka, és ha ő tanácsol nekem valamit, az mégiscsak hitelesebb, mintha egy egészen más élethelyzetben lévő, mondjuk huszonéves edző mondaná.
Így kezdődött el a sportos pályafutásom. Kipróbáltam néhány ugrabugrálós kardió edzést, amitől heteken keresztül állandó izomlázzal küzdöttem. Számon is kértem Beán az ígéretét: azt mondta, nem fog fájni, én meg jelenleg háromszor is meggondolom, hogy leüljek-e, annyira fáj mindig a combizmom. A másik mellékhatása pedig az lett, hogy elkezdett kattogni a térdem – hát, az ugrabugrálást sem negyven évesen, tíz kiló túlsúllyal kell elkezdeni. Ez nem szabály, de nálam így alakult.
Ekkor átnyergeltem a spinracingre, ami magyarul helyben biciklizést jelent, sok-sok karmunkával kiegészítve. Ez végül bevált, kíméli a térdemet, ugyanakkor szépen izmosítja és formálja a kart és a lábat. Nem utolsósorban pedig elképesztően jó érzés, és hatalmas buli a mozgás, csorog rólunk az izzadság, de kit érdekel, amikor jó a zene, és közben tele van az agyunk boldogsághormonnal. De főleg az, hogy én erre képes vagyok, és valamiért izomlázam sincs már.
A sport, bár rengeteg örömöt, energiát, és formás lábakat ad, önmagában sajnos nem vezet fogyáshoz: a táplálkozásomon is változtatni kellett. Elsőként lemondtam a cukorról és a fehér lisztről, és visszafogtam az adagokat is. Krumplit, tésztát, rizst is csak nagy ritkán eszem, ezeket teljes kiőrlésű kenyérfélékkel, barna rizzsel, de főképp párolt, sült zöldségekkel váltottam ki. Az új ízek egészen széles spektrumát ismertem meg, kiderült, hogy a fehérrépa finom, édes (igen, ha az ember nem eszik cukrot, a fehérrépa is édesnek tűnik), a karalábé remek ropogtatnivaló, a főtt árpagyöngynek pedig egészen vicces állaga van, és legalább olyan finom vele a bolognai szósz, mint spagettivel. Ha pedig édességre vágyom, itt a sok, finom és friss gyümölcs.
Nem fogtam vissza viszont a zsírokat. Sajtok, húsok, kolbászok, olívaolajban eltett szárított paradicsom és más csodás ízek jelentik a kulináris örömöt mostanában, ami, hamar eljutottam odáig, hogy sokkal kifinomultabb élvezet, mint egy csokis-lekváros isler, vagy egy vajas-cukros tortaszelet. Megismertem egy csomó új ízt, és elképesztően finom dolgokat eszem, ami pedig nem ízlett, azt továbbra sem eszem meg. Igen, szükség van bizonyos nyitottságra, de hát ez is az élet része, sőt, a sója: új dolgokat megismerni, és megszeretni.
Nyáron persze utazik az ember, és kénytelen étteremben enni, de hát ez egy viccesen könnyen tartható diéta: levesek jöhetnek, a húsokkal sincs semmi baj, a köret inkább legyen valami zöldség, lángost nem eszem, sem pedig palacsintát, akkor már inkább főtt kukoricát kérek. Cukros italokat meg eddig sem ittam, mert annyira azért mindig tiszteltem a testem, de hébe-hóba egy rozéfröccs simán belefér.
Most pedig már a strandon szégyenkezés nélkül bújok ki a ruháimból. Nem, messze nem tökéletes, de formás, erős és egészséges, és a sok sporttól és ráfigyeléstől egészen jól összebarátkoztunk, én, és a testem. Nem tudom, hogy a nyár, a napfény, vagy a szabadság teszi-e, az egészséges életmód, vagy az, hogy nincs rajtam az a tíz kiló kolonc, de egészen felszabadultnak érzem magam mostanában.
Végezetül pedig: felállítottam azt a szabályt, hogy egy életmódváltás akkor tekinthető sikeresnek, és valóban életmódváltásnak, ha az ember nem számolja már a kilókat és a napokat, hogy meddig „kell” még csinálnia, hanem minden jó úgy, ahogy van, és eszébe sincs többé másképp élni. A saját szabályom szerint: győztem.